Előhang

A CSILLAGOK lassan úsztak el a hatalmas ablak üvege előtt. A világos nadrágot és bő, fehér inget viselő férfi hirtelen megfordult, magára hagyva a lenyűgöző panorámát. Sötétszőke hajának néhány tincse a homlokába lógott; lustán végignézett alóluk a teremben ülőkön. Éjfeketén csillogó szeme semmilyen érzelmet nem árult el. Mégis mindenki felhagyott a suttogással és ránéztek, valahogy úgy, mint a megszeppent nebulók, amikor meglátják rettegett tanárukat.

     A hirtelen beállt csöndben a férfi alig észrevehetően elhúzta a száját, de a mozdulat félbemaradt, és ő lassan visszafordult az ablak felé. A hatalmas tárgyalóasztal körül ülő, egyenruhás tisztek összenéztek. Éppen újrakezdték volna a halk beszélgetést, amikor kivágódott a terem ajtaja; valamennyien odafordultak és kihúzták magukat, csak a fehéringes maradt mozdulatlan. Elegáns fiatalember rontott a terembe. Futólag végigpillantott a körben ülőkön, majd egyetlen szó nélkül az ablaknál álló férfihoz lépett. Nem viszonozta az ülők néma, tiszteletteljes főbólintását.

     – Mi történt? – sóhajtott a fehéringes lemondóan. Nem fordult hátra. Tengermély hangjának hallatán az újonnan érkezett nyelt egyet.

     – Tábornok… vége. A Delta-szektor…

     A terem felmorajlott.

     – Uraim – szólt rájuk a fehéringes halkan. Megfordult és a fiatal-ember szemébe nézett. – Mekkorák a veszteségeink?

     – Egy egység kivételével… mind elpusztultak.

     – És az emberek?

     – Szinte mindenkit összeszedtünk. De… – tétovázott.

     – Ki vele – nógatta a tábornok gyanús szelídséggel.

     – Azt hisszük… illetve, néhányan alighanem… szóval, fogságba eshettek…

     – Fogságba! – robbant ki belőle a feszültség. – Mit magyarázok hetek óta?… – Indulatosan félresöpörte a fiatalembert az útjából, és hatalmas léptekkel kirohant a teremből.

     A másik utána nézett. Arcán keveredett a bűntudat és a bosszúság. Végignézett a jelenet szemtanúin, de csak kevesen viszonozták a tekintetét. Vállat vont. Indult volna kifelé a teremből, de egy hang megállította.

     – Lord Francis! – Egy tagbaszakadt, piros arcú ezredes emelkedett fel székéből. A fiú kelletlenül visszafordult.

     – Igen, uram – felelte türelmetlenül. Hangja is, arckifejezése is éles ellentétben állt tisztelettudó szavaival. Az ezredes meghökkent, de aztán nem hagyta elterelni a figyelmét.

     – Azt hiszem, hadnagy, ön nincs tisztában valamivel. A mi seregünkben nincs helye olyan álszent viselkedésnek, mint a császáriaknál, ahol eddig szolgált. Ne tévessze össze a kettőt. Mi nem bocsátunk meg annyiszor, ha érti, mire gondolok.

     Keményen nézett szembe a fiúval. De az – legnagyobb megdöbbenésére – csak végigmérte őt, majd vállat vont, és szó nélkül kilépett az ajtón. Az ezredes egy pillanatig döbbenten bámult utána, azután fejét csóválva leült, és összenézett a jobbján helyet foglaló férfival, aki szintén ezredesi rangjelzést viselt. Az némán pillantott vissza rá; hűvös tekintetében megértés halvány fénye csillant.

 

 

(feltöltés előkészületben)