Május

A DÉLUTÁN álmos csöndjébe úgy hasított bele a halk kiáltás, mintha legalábbis egy repülőgép zuhant volna a poros melegben unatkozó kertre. Toncsi megmozdult álmában, de nem ébredt fel, csak akkor, amikor a mellette heverő kutya orrával megérintette a kezét. Kábán körülnézett, fogalma sem volt, mi ébresztette fel, a következő pillanatban azonban egyszerre éber lett. Ránézett a már álló kutyára, és az mintha megértette volna a néma kérdést, egy pillanatig állta a tekintetét, azután megfordult, és hang nélkül a ház felé iramodott. Toncsi kétségbeesetten felnyögött. Már csak ez hiányzott.

     Később, akárhányszor eszébe jutott ez a délután, mindig elcsodálkozott rajta, hogy miért nem ijedt meg jobban. Inkább csak bosszús volt, hogy tíz percig sem lehet nyugta, hogy éppen csak elaludt, máris felébresztik. Persze valójában nem is volt semmi oka a nyugtalankodásra. Az érzékeny spániel már sokszor jelezte, ha a gazdájának szüksége volt Toncsi segítségére, és a lánynak semmi oka nem volt azt hinni, hogy ezúttal komolyabb a helyzet.

     Belépett a konyhába, de ott csak a falióra ketyegett álmosan. A kinti napsütés után hunyorognia kellett, hogy lásson, és ahogy a szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz, egyszerre megrohanta az érzés, hogy valami nagy baj van. Túlságosan mély volt a csönd.

     A spániel egyszer csak megjelent a szobaajtóban, mielőtt Toncsi bármit tehetett volna. És a következő pillanatban rájött, hogy már nincs is mit tenni többé. Elkésett.

(feltöltés előkészületben)